Répa Rozi Billegében…

„Répa Rozi Billegében, játszik a Sobri ölében…”

2004 januárjában játszották a tévében a talán legismertebb bakonyi betyárról, Sobri Jóskáról készült filmet. A filmben bemutatott történet némileg eltér az általam ismerttől, ezért úgy gondoltam, hogy az általam ismert egyik változatot a lap olvasóinak is bemutatom. Ennek a változatnak edericsi kapcsolata is van. Eötvös Károly író egy baráti társasággal körbeutazta a Balatont. Akkori élményeiről később egy kétkötetes könyvet írt Utazás a Balaton körül címmel. Ebben a Balaton vidékéről sok történetet és mondát is feljegyzett, amelyek a szájhagyomány útján terjedtek, köztük néhány a mi környékünkön játszódik. Az egyiket Edericsen A Koslatói csárdában (Eötvös ezt egyébként Kutyafarka csárdának nevezi) mesélte el neki Répa Ferkó, Rozi testvére. A folytatást ismerjék meg magától Eötvös Károlytól:

Eötvös Károly: Répa Rozi története c. könyv borítója

„Rég Tátika vára mögött volt már a nap, mikor én rajongásomból, álmaimból, káprázatomból felocsúdtam. Ibolyaszínű árnyék volt már a völgyekben, csak a magas bérckúpokon égett még a napsugár. De én gyors lépésre bíztattam útitársamat, hogy ha későcskén is, még Szigligetre érjünk. Semmi se lett belőle. Nem a távolság miatt. Tíz-tizenkét kilométer nem a világ. Hanem az éhség és fáradtság miatt. Mire a Kutyafarka csárdához értünk, olyan éhes és fáradt voltam, mint a farkas.

Ez a csárda az öböl északnyugati sarkánál van, közel Edericshez. Az út itt háromfelé ágazik. Az egyik, amelyen mi jöttünk. A másik fölmegy északnak, egyenesen Tapolca felé. A harmadik keletnek, Szigligetre. Ez utolsó egyenes, mint a nyíl; a végén a vár omladékai meredeznek az ég felé, mintha holtan fekvő óriás tartaná magasra csontkarjait. A csárdának más neve is van, nemcsak Kutyafarka. (Koslatói – a szerk.) A másik neve a földrajzban és a hivatalos iratokban szerepel. Én csak ezen a néven ismerem.

Megálltam a csárda előtt, s elnéztem Szigliget felé. Repültem volna oda, de lábaim mintha ólomból lettek volna. Fáradt voltam. Jó egyórányi időbe került volna Szigligetig gyalogolni. A nap már lenyugodott. A Sárkányerdő sötét árnyai már ráfeküdtek a csárdára, a völgyre, a suhogó nádasra, az öböl sík vizére. Öreg este lett volna, mire Szigligetre érünk. Kis faluban öreg estén senki sincs már ébren nyári munkaidő közepén. Éjjeli tanyára, ennivalóra alig tudtunk volna szert tenni. Itt kellett az éjszakát tölteni a csárdánál. Bementünk a csárdába. Nádfedeles alacsony épület. Piszkos, sötét ivószoba. Ágynak, kényelemnek nyoma sincs. A kocsmáros zsidó. Nagy családdal van, s a konyhán túl csak egy lakószobájuk. Hol fogunk itt hálni?

Hát hiszen ezek a csárdák nem is azért épültek, hogy ezekben utasember éjjeli szállást kapjon.

A nyirádi erdő s a Dobos-rengeteg zárja el észak felől a látást. E két erdőben s ettől délre, a Lesence és Eger patakok völgyeiben egyik csárda a másikat érte hajdanán. A Kutyafarka, a Billege, az Ürgelyuk, a Sanyarú, a Kínlódi, a Netovább, a Dobos, a Tüskés, a Szegfű, a Kaparó, a Legényes, a Rostaverő, a Három zsidó csárdák hol az útfélen, hol a faluvégen, hol az erdőszélen. Minden falunak, minden pusztának a maga csárdája. Minden csárdában zsidó kocsmáros, magyar szolgalegény. Vendégszobája egyiknek sincs.

De minek is?

Vásározó mesterember legfeljebb napközben etet-itat a csárdában. Ott nem maradna éjszakára Dárius kincséért. Az éjszakát városban vagy nagyobb faluban tölti. Rossz híre van a vidéknek. A Dobos tele van kanásszal, juhásszal, szegénylegénnyel, tüzhely nélkül való járókelővel. A Sobri-világ elmúlt ugyan már, de az se nagyon régen. Sobri elmúlt, de száz ija-fija itt maradt. Ez se meg nem öregszik, se el nem múlik soha.

Ki jár a csárdába?

Répa Rozi Csárda, ma már nem várja a vendégeit…

Kanász, juhász, szegénylegény. De nem azért megy oda, hogy aludjék ott. Ott ad-vesz, ott csereberél, ott csinál magának jó napot; ott kérdezősködik a rokon, koma, atyafi után; ha vásárra, ha búcsúra, ha temetésre vagy gyónásra megy ott issza meg üveg borát. S ha leszámolnivalója van valakivel: ott zúzza be a fejét, vagy ott töri kezét-lábát ellenségének. Ha pedig még egypár rossz cigány is akad: ott dalolgatja el szomorú vagy vidám dalát. Asszonyát, szeretőjét sohase viszi éjszakára a csárdába. Mit szólna hozzá a világ? Asszonynak, lánynak nem szabad az éjszakát kihúzni! Kanásznak, juhásznak, legénynek nem szabad a csárdában aludni. Alvásra az erdő való és a gunyhó. Életrevaló ember csak mulatni megy a csárdába.

Hát a jó nemesség?

Megyegyűlés, követválasztás, tisztújítás lesz holnap vagy holnapután. Két-három kocsira való nemesember összeverődik. Pipáz, vitatkozik, nagyot kiált, nagyot iszik. Tele van ugyan csutorája hatalmas jó borral, de azért megáll a csárdánál. Vagy bekiált, vagy be is tekint. Kocsija elállja az utat. Nemesember nem fél se vármegyétől, se szegényembertől. Őt nem meri bántani senki. Ő védi az ország jussát, s őt védi maga a jussa. Gyilkos, zsivány, haramia se mer belekötni. Nemesember fejét csak nemesembernek szabad beszaggatni. De annak aztán igazán szabad.

Megvannak-e még ezek a csárdák? Nem tudom, de nem hiszem. Talán tizedrésze sincs meg. Rég elmúlt egy nemzedék életkora, mikor ott jártam utoljára. Mikor saját vármegyémben osztottam az igazságot: akkor még sok bajom volt ezekkel a csárdákkal. A nyirádi és dobosi erdők odaülnek a veszprémi Bakonyra, s lopott birka, lopott disznó, véresre vert tarkó, hajléktalan ember nemigen ügyelt a vármegye határjeleire. Innen oda, onnan ide akadálytalan volt az erdőn és az éjszakán a közlekedés. Ma már bizonyára másként áll a világ ott is.

Úgy emlékszem, mintha Kohn lett volna 1855-ben a Kutyafarki kocsmáros neve.

  • Kapunk-e valami jó ennivalót, kocsmáros?
  • Ennivalót? Azt az egyet nem adhatok.
  • Hogy lehet az?
  • Péntek este van. Magam se eszem.

Valami istenes zsidó volt ez a Kohn. Vagy pedig nem volt, amit adjon, ennivalója. De az éhes gyomor péntek este dacára is lázongott.

  • Csak lesz talán kenyere, bora?

Kohn ránézett Kohnnéra, Kohnné ránézett Kohnra. Sok vigasztalás rejlett ebben az összenézésben.

  • Kenyeret talán tud adni a Répa.

Ez a Répa volt a szolgalegény. Szolga is, legény is, öregecske is. Ferkó volt a szent keresztségben kapott becsületes neve. Tehenet, disznót ő látott el; pénteken este és szombati napon ő volt a mindenes; ólat, állást, udvart, kocsiszínt ő tartott tisztán; szegénylegények titkaiban ő volt az izenethozó. Volt is a szegények közt becsülete.

  • Hol az a Répa?

Alig ejtettem ki a szót: jött be a Répa. Mintha tudta volna, hogy róla beszélünk. Hozott magával fél kenyeret. Barna, jóízű, keményre sütött rozskenyeret. Adott hozzá sót-paprikát is. S egy hosszú, vastag nyakú osztrák üvegben egy icce bort.

Hitvány faggyúgyertya égett a szobában. Borszag, pipafüstszag, bagaricsizma-szag töltötte tele a szoba levegőjét. A hold arra Boglár felé már toronymagasságnyira állt a vizek fölött, arcáról már lemaradt a piros fösték, s ezüst fénnyel nézett be az ablakon. Jobb lesz odakint vacsorázni.

Sovány vacsora, de jólesett. Még Dús János társamnak is jólesett, aki pedig a meszes-györöki fokon, míg én a táj szépségin rajongtam, útra hozott minden kalbászunkat és zsemlénket megette. A szigligeti öböl ragyogásából ez a kalbász tetszett neki egyedül. De azért jóízűen falatozott most is a rozskenyérből.

Földön fekvő vadkörtefatörzsökön üldögéltünk az útparton. Azt kérdem Répától:

  • Hol alszunk az éjjel?
  • Ott a gyöpön, ni!

Az út túlsó oldalára mutatott, a Balaton felé. Óriási kaszáló terült el félkörben a nádasig, s a sarjú is már bokán felül ért. Ott bizony puha fekvés esik, ha az embernek béka a szájába, fülemász a fülébe, hangya az orrába be nem költözik.

  • Megesznek ott a szúnyogok, Répa.
  • Valamit majd csak meghagynak az úrfiból holnapra is.

Ez valószínű. Csakhogy amit meghagynak, nem akarom, hogy holnap egyék meg. Ez a Répa egyébiránt okos és szellemes embernek látszott.

  • Hová való kend, Répa?
  • Alsó-Sáskán születtem, a Halápi-hegy tövében.

Tücsökzene (hímzés)

Mikor jóllaktunk, átmentünk az úton a gyöpre. A zöld pázsit volt az ágy, vakondtúrás a vánkos, csillagos ég a szobamennyezet. Tücsök a kapus, szúnyog a pincér, őszi bogár a szobalány. Július végén voltunk, az őszi bogár már szólt; édes, lágy, méla hangja ott dalolgatott körülöttük. A legszebb furulyahang a világon, csakhogy icipici. Engem mindig elandalít esténként.

  • Egy szűrt vagy lópokrócot nem adhatna alánk, Répa?
  • Az is kerül.

Nem tudtam elaludni. A szúnyogok ellen kalapomat arcomra kellett volna borítani, de a csillagos égről nem tudtam levenni a szememet. Védelmezni kellett arcomat. Került az álom. A buja fűnek, üde pázsitnak lágy illata se tudott elszenderíteni. Ébren voltam, álmodoztam.

Répa Ferkó! Rágondoltam. Furcsa név és furcsa ember. Szegény, mint a templom egere. Ha szegény nem volna, nem szolgalegény volna. S nem itt volna a kutyafarki csárdában, erdők alján, nádasok szélén, szegény zsidó szolgálatában. De jó ember, jó szívvel, jó lélekkel. Milyen szívesen adott kenyeret is, pokrócot is, jó tanácsot is. Baja sincs a világgal. Hiszen vidám lélek, bizonyítja beszéde, gondolkodása. Okos is, mert keveset beszél, csak arról szól, amiről megkérdezik, s arról is csak annyit, amennyi szükséges. Nem is panaszkodik, nem is dicsekedik.

  • Igazad van, Rozi, eredj csak haza. De ma már tovább nem menj. Este van, hajnal előtt haza nem érnél, erdőn-mezőn mit bódorognál egész éjjel, maradj itt éjszakára.

Úgy is lett.

Csakhogy estére kelve alig egy óra múlva megjött Sobri tizenketted magával. Aznap valami csetepatéja volt Sümeg körül a pandúrokkal, s ide jött nyugodni és éjszakázni. Valami történhetett, ami kedve ellen volt, mert mogorván szólt a kocsmároshoz.

  • No, zsidó, üres-e a csárda, vagy van valaki itt?
  • Senki sincs itt, csak a Diskay-malombeli szolgáló, ott bent van a feleségemnél.
  • Azt a lányt látni akarom!

Rozinak be kellet menni az ivóba. Ott ült az ivóasztal közepénél Sobri Jóska, kalapját hátravágva, a bajuszát pödörgette, dupla puskája előtte feküdt az asztalon, cifra szűre a szék hátára téve. Három gyertyatartóban három szál gyertya égett előtte. Ez volt a szokása minden csárdában, ahova Sobri éjszakára benézett.

A lány reszketett. Ha a Diskay uraságnál se volt maradása, mi lesz most a haramiavezérnél? Hét-nyolc rabló, haramia ott ivott már a vezér közelében, a többi padig kiállt az útra vigyázónak. Az egyik Kisapáti felé, a másik Gyulakeszi felé, a harmadik Raposka irányába, két legény pedig Tapolca felé. Ott lakott a szolgabíró.

Sobri gyanakodott. Nagyon szép lány volt az én húgom, de annál inkább gyanakodott. Tudta, hogy a csendbiztosok, pandúr hadnagyok szép lányokkal szokták a híres duhajokat megejteni.

De az én húgom, mint a pap, ha gyóntatni megy. Észrevette ezt csakhamar Sobri is, és tovább nem kérdezősködött a lánytól. Csak nézte jó szemmel. De a lány mégis reszketett.

  • Ne reszkess, édes húgom. Nem látja az többé fölkelni a napot, aki miatt egy hajad szála is meggörbülne. Eredj nyugodtan ki a konyhába, segíts kissé sütni-főzni a zsidó asszonynak, mert éhesek vagyunk. Azután aludd ki magad kedvedre, de szó nélkül reggelre se menj el a háztól. Talán lesz még egy szavam hozzád.

A lány kiment a zsidó asszonynak segíteni. Sobri utánanézett, míg csak ki nem ment az ajtón. De amikor betette maga után az ajtót, még akkor is utánanézett. Mintha fekete tüzes két szemével az ajtón keresztül is látta volna azt a lányt.

Magához intett két legényt. Mógort és Fűmagot. Azt mondta Mógornak::

  • Peti, menjetek át a Diskay-malomba. Mondjátok meg a molnárnak, hogy menjen be sebten az urasághoz; ha éjfélkor lesz is: költse föl az uraságot; az uraság pedig, ha ha görcs van is az ujjaiban, azonnal írjon becsülettudó levelet, amelyben szánja-bánja bolond tüzességét, és szíve szerint bocsánatot kér a lánytól mindazokért, amelyeket ellene vétett, de még azokért is, amelyeket ellene gondolt. A levélre pedig írja rá, hogy ez a levél adassék Répa Rozi becsületes szolgálólánynak az Ürgelyuk csárdába. Mondja meg a molnár az uraságnak azt is, hogyha pedig ő azt a levelet meg nem írja a ti szavatokra, akkor odamegyek hozzá én magam még ezen éjszakán, legyen is rá elkészülve jól, s majd az én szavamra aztán megírja azt a levelet, csakhogy akkor a fülét ragasztom rá pöcsétnek.

Mógor és Fűmag szó nélkül fölállnak, magukra kerítették a szűrt, hónuk alá vették a puskát, s mentek útjukra.

Sobriék pedig ettek, ittak, jól mulattak, jól aludtak.

Csak a vezér nem aludt. Fejét könyökére hajtá, s nézte azt a barna faggyúgyertyát, mely ott sercegett előtte, s melynek kanócán izzó gombák alakultak a halvány lángtól. Senki se merte elvenni a gyertya hamvát, mert a vezér nem szerette, ha a hamvvévővel előtte kotorásztak. A Rozi is alhatott nyugodtan, Sobri se meg nem nézte, se nem kérdezősködött utána. Mintha elfelejtette volna.

Pedig dehogy felejtette el.

Alig pirkadt a hajnal: fölkelt a lány. S alig lépett ki a lány az udvarra: ott állt előtte Sobri Jóska. Kezében volt a levél, melyet két legénye még hajnal előtt meghozott a Diskay uraságtól.

  • Jó reggelt, húgom.
  • Adjon isten kendnek is.
  • Tudsz-e olvasni, húgom?
  • Tanultam is, tudok is.
  • Ezt a levelet hozták neked az éjjel.

Nekiadta a levelet. A lány felbontottam, elolvasta, a szeme is könnybe lábadt. A becsülete, jó hírneve immár tiszta.

Rajz a Sobri (Pap) családról 1848-ból

Sobri ekkor azt mondta:

  • Volna még egy szavam, édes húgom. Egyszer láttalak életemben, de mintha mindig ismertelek volna, amióta élek. Úgy érzem, mintha a szívemhez nőttél volna. Egész éjjel nem húnytam le a szememet, csak terólad gondolkoztam. Visszamehetsz a malomba, ha jónak látod. A hajad szála se görbül meg. Elmehetsz haza is, ha jobbnak gondolod. Bizonyosan akad szerencséd, mert derék, jó, szemrevaló teremtés vagy. De ha jó szemmel nézhetsz rám, jó szívvel lehetsz hozzám, elviszlek téged ide nem messze a Billege csárdába jó emberek közé. Légy mátkám, légy galambom, légy hűséges szívbelim. Hol elmegyek tőled, hol megjövök hozzád, de mindig a tied leszek. Szegénylegény vagyok, de Sobri Jóska vagyok. Vigyáznak, kergetnek, halálra keresnek. De egyszer csak vége lesz a hejsze-hajszának, s ha te is úgy akarod, s ha isten is úgy akarja, valamikor meglesz az esküvőnk is. Gonndold meg hát, édes húgom. Vagy mégysz vissza a malomba, vagy mégy haza jó anyádhoz, vagy jössz velem Billegébe.

Megfogta a lány kezét. A lány lesütötte szemét, s azt felelte:

  • Ha úgy rendelte az isten, megyek kenddel Billegébe.

Hejh, hogy ütötte össze bokáját Sobri Jóska, csak úgy pengett a sarkantyú! Hogy kapta karjára, hogy kapta csókra a lányt, csak úgy csattogott a lánynak ajka! Hogy rúgta be Sobri Jóska a csárda rozzant ajtaját, s hogy rivallt be a legényekhez!

  • Gyerekek, héj, talpra hát, vagy hétszámra akartok aludni?

Pedig alig aludtak még egypár órát. De azért egy pillanat alatt talpon állt valamennyi. Sobri pedig kezénél fogva megmutatta nekik a piruló lányt.

  • Ide nézzetek, itt az én szerelmem, szívbéli jegyesem, igaz hű mátkám. Ha sors úgy akarja, szerencse úgy hozza, isten úgy rendelte: esztendőre vagy kettőre ott leszünk együtt a mennyegzőnkön!

Az öreg Milfajt, a legrégibb duhaj tudta, mi a rend.

  • Az isten áldjon meg benneteket, Jóska, e tisztes leánnyal együtt, kívánjuk tiszta szívvel mindközönségesen.

A duhajok egymás után odamentek a vezérhez, s mindegyik elmondta a maga áldását Sobrinak is, Rozinak is.

Csak Pap Andor morgott még azután is, ahogy áldását elmondta.

  • Asszony: vesződség; szerető: keserűség. Útra menőnek üres zsák is teher a vállán. Minek nekünk a menyasszony? Minek nekünk akármiféle asszony?

Így lett az én húgom Sobri Jóska szeretője. Így ment oda a Billege csárdába, s így maradt ott.

A csárdás jó embere volt Sobrinak. Félt is tőle, szerette is, élt is utána. Jóravaló asszony volt a felesége. Nem is úgy mint cseléd, hanem úgy, mint édeslányuk volt ott az én húgom.

De Sobri se volt rossz ember, isten nyugossza, akárhol van. Mondjanak rá akármit, tudom, hogha a vármegye halálra kereste is, rosszat mondani nem tud róla senki. Rozit pedig igazán szerette, mindig megbecsülte, széltől is megóvta, rossz emberek nyelvétől ugyancsak őrizte. De még ezzel se elégedett meg. Hanem tudtára adta főbírónak, pandúrok hadnagyának, hogy a Rozi húgomnak bántódása ne légyen. Mert ő ugyan még egy varjúfióknak se ontotta vérét, nem is ontja, de ha Rozi húgomat bántják: minden csepp könnyéért az urak vére folyik, s olyan bosszút áll, hogy maradékról maradékra megsiratják.

De nem is bántották soha. Hanem amikor megtudták, hogy húgom hol van, s hogy ő a Sobri szívbeli mátkája: elmentek abba rongyos csárdába még az urak is Tapolcáról, Halápról, Badacsonyból, Keszthelyről, hogy húgomat megláthassák. De olyan becsülettel beszéltek vele, mint egy úri kisasszonnyal.

Akkor támadt az a dal is: Répa Rozi Billegében – Játszik a Sobri öláében. Pedig dehogy játszott. Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg is csókolta mátkáját, de különben úgy bánt vele, mintha templomban lettek volna, s a feszület nézett volna rájuk. Pedig csak abban a rongyos csárdában voltak, s rájuk nem mert volna nézni senki.

De mit tett még Sobri Jóska? El nem hinné azt senki. Sok bujdosó, sok szegénylegény, sok szökött katona ment hozzá, vegye fel őt is a seregébe. Kit fölvett, kit nem. De akit fölvett, annak az élő istenre meg kellett fogadnia, hogy ha Sobrinak valami baja esik, az én húgomat el nem hagyja, ínségre jutni nem engedi, betegségben gondját viseli, s örökké megbecsüli.

Meg is tartotta fogadását mindenki.

Egyszer aztán Sobri Jóska hosszú időre elmaradt. Ennek éppen tizenkilenc esztendeje.

Rozi húgom várta-várta. Eljárt a templomba, s imádkozott buzgón a jóistenhez, hogy az ő vőlegényét hozza vissza. Híre járt, hogy eltűnt, elmúlt, elbujdosott. Még olyat is beszéltek, hogy fölakasztották.

Az én húgom nem hitte el. Maga Sobri mondta neki:

  • Engem, Rozi, föl nem akasztanak, akárki mondja, el ne hidd. Még ha saját szemeiddel látnád: akkor se hidd el. Az árnyékom lesz, nem én magam.

De azt se hitte el, hogy elbujdosott. Hogy is hihette volna el, hogy őt elhagyhatta?

Mikor utoljára elváltak, az uzsai puszta felé ment el Sobri. Húgom elkísérte a billegei majorig. Szegény húgom kiült az útszélre, s órákig el-elnézett az uzsai puszta felé. Arra ment el Sobri, onnan kell neki visszatérni. Ünnepnapokon elment messze föl a völgyön, úton, erdők nyílásán; hallgatózott, szentül hitte, hogy találkozik majd Sobrival, milyen jólesik majd annak, hogy ő eléje ment.

Hiába!

Két esztendő is elmúlt már, de Sobri csak nem jött. Szegény húgom hervadt, fogyott, fejét búbánatnak adta. Nem hallgattam keserves panaszát, nem nézhettem omló könnyeit. Kiléptem a szolgálatból, s elmentem Sobri után kérdezősködni. Kenyerem nem volt: kéregettem. Ruhám rongyossá lett, viseltem rongyosan. Három vármegyét bejártam, de Sobri hírét nem hallottam. Hanem azt hallottam, hogy Sobri nem is volt Sobri, hanem nagy úr volt, nemesúr volt, s egyszer csak megunta a betyáréletet, letette a duhajruhát, felöltötte selyemdolmányát, s most nagy úr Pesten, talán főispán is.

Ezt nem mondtam meg szegény húgomnak. Elemésztette volna magát, ha ezt meghallja. És azután magam se hittem.

Egyszer, úgy két esztendő múlva megjött Pap Andor. Este jött a csárdához, lábujjhegyen csoszogott be az ivóba, súgva hívta félre húgomat.

Boldog isten – alig lehetett ráismerni. Feje hajlott, teste görnyedt, képe borostás, bajusza kuszált. Pedig milyen legény volt az Sobri idejében.

  • Hol a Jóska bátyámuram?
  • Ne kérdezd, Rozi húgom.
  • Hol van Jóska? Hol a vőlegényem?
  • Megmondom hát Rozi húgom. Erdőszélben, hegy tövében, hársfa árnyékában, virág nyílik körülötte, senki se üldözi, senki se háborgatja. Arra napkelet felé van, onnan jövök tőle, messze sincs ide, s mégis megöregedtem, mire ideértem.

S elmondta Sobri Jóska halálát, és utolsó perceit.

Ahogy történt két év előtt Tolna vármegyében, Lápafő határában.

Nerm is lehetett az másként. Mert hiszen ha Sobri meg nem halt volna, ahogy őt az én húgom szerette, ide neki vissza kellett volna jönnie.

Szegény Rozi húgom!

Se élő, se holt nem volt, mikor ezt a hírt biztos embertől meghallotta. Gondolta ő már, hogy így kellett annak történnie. De azért mégis úgy fájta a szíve, hogy én nem tudtam nézni. Pap Andor megfogta a fejét, talán mindjárt összeesett volna.

  • Bár elvett volna az isten vele együtt. Mi volt az utolsó szava?
  • Utolsó szavát nem hallottam, mert amikor a katonaság körülvett bennünket, s pajtásaink már elveszte, vagy kézre kerültek, én odábbálltam, s egy dombos csalitba menekültem, de amint a domb oldaláról visszanéztem: akkor még Sobri ott állt egy nagy fa mellett. Hanem egy órával előbb, mikor az erdőszélben összejöttünk, akkor azt mondotta: „Gyerekek, ma nehéz sorunk lesz, ha engem baj ér, amit fogadtatok, megtartsátok, az én mátkámat, míg éltek, el ne hagyjátok!” Én, Rozi húgom nem is hagylak el téged, azért jöttem íme hozzád, pedig most már az én életem kutyát sem ér.

Úgy sírt, úgy zokogott szegény húgom, könnye úgy omlott, mint a záporeső. De mégis odafordult Pap Andorhoz.

  • Köszönöm kendnek, bátyámuram, szíves jóindulatját, de én nem akarok terhére lenni senkinek, az isten megsegít engem.

Hiszem, hogy meg is segítette, csak azt nem tudom, milyen úton-módon. Elbúcsúzott másnap édesanyánktól, harmadnap éntőlem, s elbujdosott. Azt mondta, hogy Sobri Jóska sírját megy fölkeresni.

Sose láttuk többé.

Megtalálta-e Sobri sírját, vagy él-e még valahol, vagy a szíve megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki. Pedig messze földről jövő emberektől én is sokáig kérdezősködtem utána.

Így végezte Répa Ferkó a szomorú történetet. Mire elvégezte, világos reggel lett, Csak éppen, hogy a nap még nem bújt ki a Balatonból. Hanyadt feküdtem, a vakondtúráson nyugodott fejem, úgy hallgattam. Nem szóltam közbe, nem kérdezősködtem, nagyon elfogta képzeletemet Répa Rozi alakja s életének és szerelmének története.

Répa Rozi síremléke lenne? Ez még kérdéses…

Csodálni való is ez. Nem a történet, hiszen az mindennapi. A szeretők egyike meghal, vagy elhidegszik, vagy hűtlenné válik, s a másik aztán vagy utánahal, vagy vigasztalódik, vagy hűtlenséggel fizet a hűtlenségért. Tízezer regényben és százezer elbeszélésben megírták ezt már igazi és nem igazi költők. Szétfoszlik az eszmény, vagy eltűnik, vagy utálatossá lesz, s a beteg szív aztán vagy megromlik, vagy kigyógyul, vagy elszárad, vagy megszakad.

Én csodálom azt a mélységet, erőt, fennséget és tisztaságot, mely otthon van a szegény ember, szegény lány szerelmében is. S amely oly ritkán van otthon a társadalom fennsíkján élő lelkek szerelmében.

….

Míg e sorokat írom: az alatt tudósít egy barátom, hogy Sobri fáját a lápafői határban néhány éve kivágták, s körülötte a csalitot is kiirtották. „Sobri fája.” Így nevezte a nép. Amelynek oldalához utolsó harcában puskáját támasztotta, amelynek árnyékában magát agyonlőtte; s amelynek tövében fiatal szép testét eltemették. Az arra menő megállta fánál, s egy sóhajjal, vagy egy áldással gondolt arra, aki ott porladozik. Együgyű léleknek már ez a természete.

Vajon Répa Rozi látta-e ezt a fát? Megölelte-e, megcsókolta-e, könnyeivel megáztatta-e mielőtt szerető lelke visszaszállt a végtelenbe, ahonnan származott?

Lejegyezte: Töreky András